Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet. Csak Ő az én kősziklám...Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!

Zsoltár 62:6-9


Isten teremtői hatalma ebben a csendben nyilvánul meg. Olyasmit hoz létre lelkedben, ami addig nem létezett. Azt a nyugalmat, ami felülmúl mindent, amit emberi segítség által megkaphatnál. Először talán nem tudunk még kitartani Atyánk mellett, és a Szentlélektől kapott nyugalmat elveszítjük, megingunk lelkünkben, ingadoznak érzéseink, kiszámíthatatlanok lesznek szavaink, tetteink is. De ha újra és újra, kitartóan keressük a csendet, ahol ismét létrejöhet lelkünkben az Ő nyugalma, akkor az egyre tovább fog tartani, míg egyszer csak állandósul bennünk.

Egy kép jut eszembe: egy pár napos kiscsibe eltéved, magára marad. Felveszed, gyengéden két kezedbe fogod, és beteszed az ingedbe. Elhatározod, hogy amíg dolgozol a kertben, ott fogod tartani. Mi történik? A kétségbeesett, éles, hangos sipogás egyre halkul, míg végül csak néha hallasz egy-két elégedett, halk csipogást. Kérlek, ne indulj ma addig utadra, míg be nem léptél abba a csendességbe, ahol csak te vagy és mennyei Atyád. Csupán ti ketten, szemtől szemben! Ha már ott vagy, várakozz. Ne beszélj, hagyd, hogy Ő szólaljon meg!

S ha meghallgattad, indulhatsz. Kaptál nyugalmat, békességet, erőt, reménységet, szabadulást, sosem képzelt megoldásokat, türelmet. És feladatot. hogy mindezt oszd meg embertestvéreiddel Mert várják...
(Áhítatok nőknek)