Így érdemes szeretni
Egyszer az ünnepek
előtt egy barátom azt kérte, meséljek neki a mi családi karácsonyainkról. Akkor
visszagondoltam az elmúlt éveknek ezekre a legmeghittebb napjaira, és az
fogalmazódott meg bennem, hogy a mi ünnepinket leginkább Rembrandt színeivel
tudnám lefesteni: nem élénk, vidám színekkel, inkább sötétebb, de meleg
árnyalatokkal. Lenne benne melegség, mélység, boldogság - és lenne benne bánat
is. A szép pillanatok múlandósága felett érzett mosolygós bánat. És még egy
másfajta bánat is. A mások lelkének közelsége miatt érzett boldogság mellett
valamiféle fájdalom is amiatt, hogy ezt a közelséget olyan sok más pillanatban
nem érezzük, vagy nem éreztetjük. Az öröm és a hála, hogy Isten szeretettel és
szeretetteljes kapcsolatokkal ajándékoz meg bennünket, és a fel-felsejlő
szomorúság, amiért mi olyan sokszor nem tudunk ezzel élni.
- Tudom – feleli a virág.
- Nem öntözött!
- Tudom.
- Nem kapált!
- Tudom.
- Rád se nézett!
- Tudom.
- Aztán meg agyonöntözött!
- Tudom.
- Agyonkapált!
- Tudom.
- Akkor miért akarsz nála maradni?
- Mert szeretem.
- De miért szereted?
- Csak.
…
(Papp Andrea írása)
Azon a karácsonyon
még 24-én is ott sertepertélt körülöttem ez a szomorúság, hogy miután a sok
elintéznivaló miatti feszültségemben indulatosan megbántottam egy húgomat,
betelepedjen a szívembe, társul szegődve az öröm és az izgalom mellé.
Szántam-bántam,
hogy ilyen ember vagyok. Hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen, hamar
indulatos leszek, megbántom azokat, akiket szeretek, durva tudok lenni,
hirtelen… aztán pedig letört emiatt.
Amikor bocsánatot
kértem a húgomtól, és elmondtam neki, hogy sajnálom, hogy ilyen vagyok, ezt
válaszolta: „Igen, néha borzasztó, hogy milyen vagy, de az a helyzet, hogy mi
annyira szeretünk téged, hogy ez teljesen lényegtelen. Nem tudsz elég borzasztó
lenni ahhoz, hogy kiábránduljunk belőled!” Épp kavargattam valamit a tűzhelyen,
és szólni sem bírtam, csak folytak a könnyeim. Az a Lázár Ervin-mese jutott
eszembe, amikor Vacskamati – a négyszögletű kerek erdőben élő, kissé szeleburdi
macska – kap egy virágot a barátaitól születésnapjára. Mivel olyan szeleburdi,
sosem ott jár az esze, ahol kellene, nem tud gondoskodni a virágjáról – mint
ahogy én sem azokról, akiket szeretek -, szóval nem öntözi, nem kapálja, rá se
néz. Mikor a virág már haldoklik, a többiek leszidják Vacskamatit, mire ő
rémülten elkezdi öntözni meg kapálni, kapálja éjjel-nappal, amitől a virág még
jobban kikészül, és most már tényleg a halálán van. A barátok ekkor eldöntik,
hogy elveszik tőle, de előtte még megkérdezik a virágot, hogy ő mit szeretne. A
virág maradni akar a többiek ámulatára.
- De nem is
foglalkozott veled!- Tudom – feleli a virág.
- Nem öntözött!
- Tudom.
- Nem kapált!
- Tudom.
- Rád se nézett!
- Tudom.
- Aztán meg agyonöntözött!
- Tudom.
- Agyonkapált!
- Tudom.
- Akkor miért akarsz nála maradni?
- Mert szeretem.
- De miért szereted?
- Csak.
…
Azt hiszem, ez a
fájdalmasan szép az emberi kapcsolatokban. És így érdemes szeretni.
(Papp Andrea írása)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése