Így érdemes szeretni

Egyszer az ünnepek előtt egy barátom azt kérte, meséljek neki a mi családi karácsonyainkról. Akkor visszagondoltam az elmúlt éveknek ezekre a legmeghittebb napjaira, és az fogalmazódott meg bennem, hogy a mi ünnepinket leginkább Rembrandt színeivel tudnám lefesteni: nem élénk, vidám színekkel, inkább sötétebb, de meleg árnyalatokkal. Lenne benne melegség, mélység, boldogság - és lenne benne bánat is. A szép pillanatok múlandósága felett érzett mosolygós bánat. És még egy másfajta bánat is. A mások lelkének közelsége miatt érzett boldogság mellett valamiféle fájdalom is amiatt, hogy ezt a közelséget olyan sok más pillanatban nem érezzük, vagy nem éreztetjük. Az öröm és a hála, hogy Isten szeretettel és szeretetteljes kapcsolatokkal ajándékoz meg bennünket, és a fel-felsejlő szomorúság, amiért mi olyan sokszor nem tudunk ezzel élni.


Azon a karácsonyon még 24-én is ott sertepertélt körülöttem ez a szomorúság, hogy miután a sok elintéznivaló miatti feszültségemben indulatosan megbántottam egy húgomat, betelepedjen a szívembe, társul szegődve az öröm és az izgalom mellé.

Szántam-bántam, hogy ilyen ember vagyok. Hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen, hamar indulatos leszek, megbántom azokat, akiket szeretek, durva tudok lenni, hirtelen… aztán pedig letört emiatt.

Amikor bocsánatot kértem a húgomtól, és elmondtam neki, hogy sajnálom, hogy ilyen vagyok, ezt válaszolta: „Igen, néha borzasztó, hogy milyen vagy, de az a helyzet, hogy mi annyira szeretünk téged, hogy ez teljesen lényegtelen. Nem tudsz elég borzasztó lenni ahhoz, hogy kiábránduljunk belőled!” Épp kavargattam valamit a tűzhelyen, és szólni sem bírtam, csak folytak a könnyeim. Az a Lázár Ervin-mese jutott eszembe, amikor Vacskamati – a négyszögletű kerek erdőben élő, kissé szeleburdi macska – kap egy virágot a barátaitól születésnapjára. Mivel olyan szeleburdi, sosem ott jár az esze, ahol kellene, nem tud gondoskodni a virágjáról – mint ahogy én sem azokról, akiket szeretek -, szóval nem öntözi, nem kapálja, rá se néz. Mikor a virág már haldoklik, a többiek leszidják Vacskamatit, mire ő rémülten elkezdi öntözni meg kapálni, kapálja éjjel-nappal, amitől a virág még jobban kikészül, és most már tényleg a halálán van. A barátok ekkor eldöntik, hogy elveszik tőle, de előtte még megkérdezik a virágot, hogy ő mit szeretne. A virág maradni akar a többiek ámulatára.
- De nem is foglalkozott veled!
- Tudom – feleli a virág.
- Nem öntözött!
- Tudom.
- Nem kapált!
- Tudom.
- Rád se nézett!
- Tudom.
- Aztán meg agyonöntözött!
- Tudom.
- Agyonkapált!
- Tudom.
- Akkor miért akarsz nála maradni?
- Mert szeretem.
- De miért szereted?
- Csak.


Azt hiszem, ez a fájdalmasan szép az emberi kapcsolatokban. És így érdemes szeretni.

(Papp Andrea írása)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések