Szálljak ki?

„Légy újból nyugodt, lelkem, mert jól bánt veled az Úr!” 

Zsolt 116,7

Hányszor átéljük, hogy de jó lenne hangosan, tisztán hallani Isten hangját, amint egyértelmű jelzést ad: „Azt akarom, hogy ebbe és ebbe az irányba menj.” Akkor tudnánk, ki kell-e még tartanunk, vagy hagyjuk abba, s induljunk el egy másik irányba.

Ugye te is átélted már, hogy szerettél volna abszolút bizonyosságot?

Velem mindenesetre többször megtörtént már.

Jó tudni, mit kell tennünk.

Néha túl sokáig időzünk egyhelyben. De azt hiszem, nagyobb kár akkor ér, ha túl hamar kiszállunk. És aztán élhetünk tovább a gyötrő gondolattal: mi lett volna ha…? Mi lett volna, ha vártam volna még egy évet – egy hónapot – egy napot?

Mi lett volna, ha Dávid úgy megsértődik, amiért az apja kihagyta a sorból, hogy nem hajlandó bejönni a mezőről, hogy találkozzék Sámuellel? (1Sám 16)

Mi lett volna, ha nem a Mindenható árnyéka, hanem a Góliáté szerint dönti el, szembeszáll-e a nagyra nőtt ellenféllel? (1Sám 17)

Mi lett volna, ha a büszkeség vagy a félénkség megakadályozta volna Abigélt, hogy leboruljon Dávid előtt? (1Sám 25)

Tudni, mikor kell megállni, s mikor kell kitartani, az egyik legfontosabb megtanulni való az életben.

Jézus így bátorít a Mt11,28-ban: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, és meg vagytok terhelve: én pihenést nyújtok nektek.”

Mindig zavart ez a vers, mert úgy gondoltam, én nem akarok pihenni. Nekem biztatásra van szükségem! A terhem most az, hogy döntenem kell. Nem akarom összekuszálni az életemet azzal, hogy nem veszem észre a jelt, amit küldesz, Istenem!

Az a pihenés, amit Jézus ajánl fel itt nekünk, nem puszta henyélés. A görög anapauo szó, amit itt olvasunk, többek közt azt jelenti: „nyugodt, türelmes várakozás”.

Jézus tehát más szavakkal azt üzeni: Ha hozzám jössz, kimerültségedet, bizonytalanságodat átalakítom türelmes várakozássá.

De hogyan? Mi az, ami akadályozza, hogy megnyugodjam? Az én. Figyeljük csak a következő gyakran megfogalmazott mondatainkat:

Nem tudom, mit tegyek. Nem értem. Kimerült vagyok. Mindent megpróbáltam már. Feladtam a reményt.

Ugye ismerjük, ezeket az én-ről szóló megállapításokat? Sokszor mondtam ki őket én is.

Csak úgy találhatunk rá az anapauo pihenésre – a felfrissült reményre -, ha nem vánszorgunk tovább, hanem átvesszük Jézustól a következő feladatot. Azt, ami épp most következik.

A Mt 11,29-ben Jézus azt a feladatot adja, hogy vegyük fel az Ő igáját, és tanuljunk Tőle. Kérjük hát meg Tanítónkat, mutassa meg a következő lépést. Csak azt az egyet: a következőt. Nem tízet, nem végig az egész utat, nem a Google-térképet a kiemelt útvonallal. 

Csak egyetlen lépést, azt, ami következik.

Végezd el azt a lépést tökéletesen, nyitott, alázatos szívvel. Figyelj, találd meg, mire akar Jézus tanítani ezzel a lépéssel. Ez a te oldalad az egyenletben.

A feladat kimondása után jön a biztatás a 30. versben: „Az én igám édes, az én terhem könnyű”. Nem kell ismernünk minden választ. Csak maradjunk állandó kapcsolatban azzal, aki ismeri őket. Ahol a mi erőnk végződik, ott kezdődik az Övé. Ez Isten oldala az egyenletben.

Mindent meg kell tennem, amire képes vagyok. Aztán bízzam Istenben, hogy Ő is megteszi, amire Ő képes.

Maradjak? Menjek? Talán inkább így tegyük fel a kérdést: 

„Istenem, mi a következő lépés, amit meg kell tennem? Megteszem, ami az én részem. A többit Rád bízom.”

Uram, fáradt vagyok, és vannak dolgok, amiket nem látok tisztán. Kérlek, hadd lássam meg, hogy az egyenletnek két oldala van: ahol az én erőm végződik, ott kezdődik a Tied. Segíts, hogy mindig Rád nézzek a következő lépés előtt. Nyugodtan, türelmesen fogok várakozni. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: Encouragement for today, 2011.06.02. Lysa TerKeurst, www.proverbs31.org, fordítás:http://eszmelkedesek.blogspot.hu/2011_09_01_archive.html)