Befektetés az erősségeinkbe

„Hiszen az ő műve vagyunk Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk.” Ef 2:10

18 éves fiam fellépett a színpadra, fogta a gitárját, és odafordult a gyülekezeti ifjúsági csoport felé, hogy vezesse a dicsőítést. Nyugodt volt és magabiztos. Elmosolyodtam, milyen messzire jutott az én félénk, szórakozott kisfiam. Örömmel töltött el újra, hogy amikor Joshua első osztályos volt, nem hallgattam a zongoratanárnőjére.
Már akkor egyértelmű volt Joshua veleszületett tehetsége, zeneszeretete. Kisgyermekként, ha meghallott egy dallamot, könnyedén le tudta énekelni. Amikor az iskolában lehetőség nyílt a zenetanulásra, természetesnek találtuk, hogy befektetünk valaminek a fejlesztésébe, amit Isten ajándékának tekintettünk. A zongorát választottuk, mert volt otthon egy használaton kívüli zongoránk. Beírattuk kisfiúnkat a zongoraleckékre, megvettük a kezdő tankönyvet, s elkezdődtek az órák.
Hétről hétre küzdött Joshua a gyakorlással, nehéz volt sokáig egyhelyben ülnie. Mindegyre be kellett avatkoznom, hogy figyelmét visszafordítsam a billentyűkre és a kottára. De befektetésként éltük meg ráfordított figyelmet is, és örömmel nyugtáztuk munkájának eredményét, ahogy sorra megtanulta az egyszerű kis dalokat. Ezért meglepődtem, amikor a tanárnő félrehívott az egyik délutáni zongoraóra után. Észre kellett volna vennem a zavart a tekintetében, hogy felkészüljek az elhangzó szavakra. Nem vettem észre.
„Mrs Whitwer – mondta -, csak pazarolják a pénzüket és az idejüket.”
Aztán kifejtette a véleményét, miszerint Joshua túl szétszórt, nem veszi hasznát az óráknak. Természetesen nem értettünk egyet. Azt viszont láttuk, hogy nem ő a fiúnknak való zenetanár. Ez a csalódás kedvünket szeghette volna, s abbahagyhattuk volna a próbálkozást. De tudtuk, hogy Isten belehelyezett valamit a gyermekünkbe, s az, hogy mások nem veszik észre, még nem jelenti azt, hogy nincs ott. Isten nekünk, a férjemnek és nekem adta a felelősséget, hogy tovább építsük azt, amit Ő elkezdett. Nem azt, hogy Josh kedvelje a zenét, hanem hogy képes legyen megvalósítani Isten vele kapcsolatos terveit.
Továbbra is befektettünk Joshue zeneszeretetébe. Kisiskolás korában a gyülekezet gyermekkórusában énekelt. Amikor két évig Észak-Karolinában éltünk, énekelni tanult egy keresztény zeneiskolában. Amikor elég idős lett arra, hogy zenéljen az iskola együttesében, basszusgitáron kezdett játszani, mind a klasszikus, mind a jazz-együttesben. Hetedikes volt, mikor egy ifjúsági dicsőítő együttes basszusgitárosa lett, nyolcadikban megtanult játszani elektromos gitáron. Pénzt fektettünk a zeneóráiba, megvettük a felszereléseket, időt fektettünk a rengeteg gyakorlásba, a koncertekbe.
Csak Isten tudja, mihez fog kezdeni Josh a zenei képességeivel. Most egy ifjúsági zenei együttest vezet a templomban, gitározni tanít másokat, hogy ők is vezethessék a dicsőítéseket. Tudom, hogy az én dolgom az, hogy befektessek az ő erősségébe, és ne azon aggódjam, hogy meddig fog ez tartani. S mialatt Josh zenei képességeibe fektetek be, azért imádkozom, hogy ezzel párhuzamosan más készségekre is szert tegyen, amik segíteni fogják a jövőben: a gyakorlás fegyelemre, kitartásra neveli, megtanul együtt dolgozni másokkal, tisztelettel viselkedik a vezetőkkel, a legjobbat hozza ki magából, és Istent szolgálja a képességeivel, amelyeket Tőle kapott.
Valóban elvesztegettük a pénzünket annak idején? Szó sincs róla! Megtanultunk egy nagyon fontos leckét: mialatt egy gyermek erősségeibe fektetünk, kitartásra, kreativitásra, türelemre van szükség. Josh nem volt zenei csodagyerek, néha otthon felejtette a gitárját, mikor próbára ment, újra meg újra eszébe kellett juttatnunk, hogy gyakorolnia kell. De a zenei tehetség benne volt, s arra várt, hogy kibontakozzék, s hogy használja Isten dicsőségére. Azzal, hogy segítettünk kifejleszteni a tehetségét, mi csak engedelmeskedtünk.
Milyen adottságok várják gyermekedben, férjedben, benned, hogy beléjük fektesd pénzedet, idődet, energiádat?
Tanulságos vége volt annak a korai zongoratanulási próbálkozásnak. A záróhangversenyen 25 gyermek szerepelt egymás után. Joshua volt az utolsó. Hatéves kicsi fiam odalépett a zongorához, leült, és gondosan kinyitotta a kottát. Nem csak szépen játszotta a vizsgadarabját, de ő volt az egyetlen gyermek, aki énekkel kísérte a játékát – és hibátlanul énekelte végig a darabot.
Csak ennyit mondhattam: „Hála Istennek”.

Istenem, köszönöm neked, hogy mindnyájunkba elülteted különböző képességek magvait. Tudom, hogy Te látod bennem a lehetőséget, s látod azokban is, akiket szeretek. Segíts, hogy a Te szemeddel lássak, s adj bölcsességet, hogy bátorítsak másokat. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today 2009. december 16.Glynnis Whitwer, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:http://indulgy.com/post/QT4qqEUJt3/christmas-tree-fish-tank-ornament-omg-the-kid)