Olvasói levél: Eltévedtem...

„Eltévedtem, merre menjek?

Hol talállak, Uram, Téged?

Jobbra-balra, nem tudom…

Vezess engem, Királyom!”

Ezt a kedves dalrészletet egy hittanórán hallottam, még évekkel ezelőtt. Hosszú évek teltek el anélkül, hogy eszembe jutott volna, s most szinte minden napom végigkíséri.

Végzős diákként elmondhatom, hogy ez az időszak számomra az útkeresések időszaka. S azt hiszem, ezzel mindannyian így vagyunk, akik életünk egyik meghatározó szakaszából készülünk átlépni egy másikba. Olyan ez, mintha az út, amit eddig egyenesen követtünk több ágra szakadna. Dönteni kell, hogy merre tovább.

De ez a döntés nehéz.

Hiszen mi lesz, hogyha nem a helyes utat választjuk? Ha nem ez az, ami nekünk rendeltetett? Mi lesz akkor, ha még nem vagyunk elég felkészültek az új útra?

A rengeteg kérdésben olyan könnyen el lehet tévedni… Olyan könnyen meg lehet feledkezni arról, hogy van, aki vezessen, aki utat mutasson.

Az osztályukban év elején elhangzott a „nagy kérdés”: merre tovább? Hezitálás nélkül mondtam ki a Bölcsészetet. Mindig is szerettem a szép történeteket, a könyveket, az irodalmat. A szövegírás is kedves társammá vált az idők során, s egy alkalommal, amikor egy szomorú barátomat sikerült felvidítani egy történetemmel, tisztán éreztem, hogy ezt kell csinálnom. Éreztem, hogy ez lehet Isten terve velem, hogy ez az a talentumocska, amivel sáfárkodnom kell.

De azóta sok minden történt. Aprónak tűnő és számomra szégyenteljes dolgok (gyengébb minősítéseket kapni irodalom dolgozatokon, mint tökéletes; nem dobogósként végezni az anyanyelvi vetélkedőn; látni, hogy mások jobban, sokkal jobban csinálják, mint én …), amik ahhoz vezettek, hogy mikor legutóbb elhangzott a „nagy kérdés”, egy „Nem tudom” elmotyogásával válaszoltam.

Ekkor még csak sejteni véltem, amit padtársam, Andreea tisztán látott: eltévedtem.

Eltévedtem és nem tudtam, merre menjek. Úgy éreztem, reménytelen a helyzet és kezdett eluralkodni rajtam a bizonytalanság és a félelem. Kérdések ezrei cikáztak a fejemben és egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Mi lesz, hogyha nem a helyes utat választottam? Ha nem ez az, ami nekem rendeltetett? Mi lesz akkor, ha még nem vagyok elég felkészült az új útra?

Ekkor Andreea a kezembe adta a telefonját és egy széles mosoly kíséretében azt mondta. ezt olvasd el. A sorok közt haladva egy Virtuális Kávézóban találtam magam, ahol egy oldalnyi frissen gőzölgő olvasmánykávéval a kezemben egy Csendes Percet tölthettem el Istennel. Az író mintha hozzám szólt volna a képernyőn fekete-fehéren világító szavak mögül, őmögüle pedig mintha Isten szólított volna meg:

„Ne félj, csak higgy!”

           

Uram, köszönöm, hogy mindig mellettünk vagy és utat mutatsz, amikor eltévedünk! Köszönöm a barátságot és Andreát, aki meginvitált a Virtuális Kávézóba, köszönöm azokat, akik a kávézó működtetésével foglalkoznak és köszönöm a Csendes Perceket, amelyeket itt tölthetünk el Veled!

Szalma Krisztina Renáta